szemüveg

Az a pillanat, mikor megfagy a vér mindkettőtök ereiben. Amikor egy pillanat alatt lepereg előtted minden közös emléketek - az a kevés. Mikor lefagysz de mész tovább.
Viszonylag nyugodt voltam ma, amikor elindultam hazafelé - csak a szokásos “nem láttam ma Őt”-depresszió és a “mindig második vagyok”-életérzés volt bennem, semmi különös. Zene a fülemben, nem emlékszem már, melyik számot hallgattam épp. Sütött rám a nap (melegem volt a rövidgatyámban), a kontyom pedig elég ramaty állapotban viseltetett a fejem tetején; csak a zöld szalag tartotta egyben.
Lekanyarodtam a pékségnél. Ekkor történt meg a dolog.
A bringázó embereket látva azon tűnődtem, milyen kár, hogy nem maradtam a suli előtt az utolsó órája végéig, hogy legalább annyit láthassak, ahogy kilépve az iskolából a biciklitározó felé vegye az irányt - amikor is hirtelen megláttuk egymást. Ő a bringáján volt - a zöld pulcsija volt rajta, a hatalmas biciklilakat (vagy hogy az Istenbe’ hívják) pedig szokásos módon keresztbe vetve lógott rajta, a jobb vállától indulva a bal csípője felé. Haját hátracsapta a menetszél.
Egymás szemébe néztünk, s éreztem hogy mindketten lefagyunk. Egy pillanatra a világ is megállt körülöttünk, s csak néztünk egymás szemébe. Szánk résnyire nyílt a megdöbbenéstől és a feszültségtől.
Barna szem néz barna szembe. Na, most mi lesz?
Egyikünk sem állt meg; ő továbbhajtott eszeveszett tempójában, én pedig mentem a buszhoz.
Vajon hova sietett?